2015. november 25., szerda

Ma van a szerencsenapom...



Amikor is sikerült nagyon baráti áron hozzájutni 2,5 kg sertés szűzpecsenyéhez.
Amikor hazaértem, és szét akartam csomagolni kiderült, hogy mindösszesen 325 gramm sertést tartalmazott. A súly maradékát két szép egész marhabélszín tette ki...
Tesco, én így szeretlek :D



Mindösszesen ennyi a sertésszűz benne.


Veszek lottót :D


2015. június 8., hétfő

Medárd



Nagyon várom az esőt. Nagyon kell.
Egyelőre még csak én sírok, mint a záporeső. Remélem ez is él és negyven napig esni fog...


Ugyan még nem hivatalos, és az ünnepélyes avatás még hátravan, mégis már az vagy!


dr. C-K Zs
Gratulálunk és büszkék vagyunk rád!


2015. február 6., péntek

Merj nagyot álmodni...



Miután hazajöttem Mátraházáról, elkezdtem rendbe rakni az elmaradásokat, feldolgozni a számlaleveleket, utalni a szükségeseket. A havi szokásos számlalevelek mellett volt a lakásbiztosításomnak a 2015. április 17-től érvényes biztosítási összegek és kártérítési limitekről szóló értesítője is.

Kicsit átolvasgatva találtam benne baleseti és sima kártérítési eseményeket, lévén, hogy a lakásbiztosításom tartalmaz egy életbiztosítást rám, mint szerződőre, valamint balesetbiztosítást az ingatlanban bejelentettek számára, és volt ilyen sor, hogy kis műtéti térítés, közepes műtéti térítés, nagy műtéti térítés. Én már el is felejtettem, hogy a biztosításom miket tartalmaz, de ennek örömére felhívtam a biztosítási ügynökömet, akinek pár mondatban vázoltam az eseményeket. Ő időt kért, míg utánanéz, és húsz perc múlva hívott, hogy igen, jól gondolom, jogosult vagyok térítést kérni a szívkatéterezésre...
Ennek örömére január 29-én Ember beszambázott a biztosító irodájába, elhozta a kárigény-bejelentő lapot, amit kitöltve e hét hétfőjén, vagyis február 2-án a kórházi zárójelentéseket csatolva én adtam be, nagyjából tíz perc időráfordítással.

Még meditáltam is azon, hogy vajon melyik kategóriába sorolják a szívkatéterezést, naná, hogy a legkisebbe, hiszen úgyis mindenki a legolcsóbban akarja megúszni.

Mivel december kilencedike óta nem kaptam egy fillér táppénzt se, igen-igen szűk hét esztendő köszöntött ránk, szívszakadva várom a postást minden nap.
Az előbb csengetnek, ojjé, végre!
Postás áll az ajtó előtt, kezében pénzesutalvány, hurrá! Itt írjam alá. Jé, mennyi táppénz egyszerre! Kifizették a teljes két hónapot egyben?
Nem, szerinte nem a tb az utalvány feladója, hanem a biztosító!
És tényleg!
Szóval, a legbutább lakásbiztosításban foglalt életbiztosítás alapján, szűk négy nappal a kárigény benyújtása után postai úton kifizette az ügyfélnek a legmagasabb műtéti térítést a biztosító.

Nem kis műtét, nem közepes műtét, hanem a nagyműtét után fizetett azonnal, lacafacázás  nélkül.

Amúgy, ha nem decemberben történik az infarktusom, eszembe sem jut a kártérítés igénylése... Csak most, hogy pont most küldték a papírt, így persze, hogy átestem rajta, kiszúrta a szemem.

Ugye, Mázli... posztomban azt kértem, hogy legyen egy zsák pénzem, a módját nem igen tudtam, hogy honnan, miből. Na, így kell ezt csinálni, kérem!

Szóval, merj nagyot álmodni!

2015. január 30., péntek

Mázli





Nekünk a páratlan évek a jók.
Minden páros évben nehéz idők voltak, a jó dolgok mindig páratlan évben jöttek.

Még december elején pont meditáltam, hogy hogyhogy még nincs szar a palacsintában. Nem volt egy kiemelkedően jó év, csak úgy tessék-lássék elment szódával, de a nagy bajok elkerültek.

Egy keddi nap volt, éjszakás műszak után, már teljesen be voltam sózva az Advent kapcsán, terveim voltak. Felébredtem, a szokásos kávé, reggeli pizsamás tenge-lenge, elindult a nap, én is az állataim felé. Miközben nyomtam a reggeli rutint, olyan rossz volt a nyakam, mintha elfeküdtem volna. Kicsit rövidebbre fogtam a reggeliztetést, iparkodtam befelé.
Begyújtottam az  sparhertembe, ha már hétvégén ideért a fa, amúgy is imádom, olyan finom melege van, mint a gáznak sohasem.

Már nem is annyira a nyakam volt rossz, hanem mintha becsípődött volna a gerincem, valahol a lapockám-vállam magasságában. Egyre fokozódott a fájdalom, jaj valaki segítsen, roppantson ki, jaj-jaj. Egyre rosszabb lett, próbáltam megtalálni a pozíciót, amiben kevésbé fáj, de az Istennek se sikerült. Bementem a hálóba, hátha a jó matracomon  menni fog. Nem ment, egyre rosszabb lett, a telefonom is kint hagytam a nappaliban. Elindultam kifelé, de már csak a fürdőig jutottam, ott rám tört a rosszullét, valameddig dekkoltam ott, vert a hideg veríték, egyre rosszabbul éreztem magam.
Hullámokban jött, minden hullám után volt valamennyi idő, ami kicsit könnyebb volt, mintha szültem volna, komolyan, de minden szünet után erősebben tört rám a fájdalom.
Másfél óra múlva, mikor már éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok, hívtam Embert, gyere, nagyon-nagyon rosszul vagyok. Indulok, -válaszolta.
Anyám, annyira rosszul vagyok! Eltelt egy kis idő, aztán valahonnan, az agyam hátsó részéből elindult egy gondolat, hogy ha én most nem hívom fel a 112-t, elpatkolok, mire Ember hazaér a város túlsó végéből...

Nem ismerem a protokollt, de érzésem szerint mindannak, amit a 112 elindulása kapcsán ígértek, semmi értelme nincs, nem volt a helyzet magaslatán az új, egységes segélyhívó rendszer. Adminisztratív kérdéseket tettek fel, ami, úgy éreztem, az akkori állapotomban tök fölösleges időhúzás. Akkorra már olyan gyenge voltam, hogy a telefont kihangosítva, az ölembe ejtve beszéltem, iszonyú halkan és nagy szünetekkel. Rá is kérdezett az operátor, hogy miért hallgat a néni? Hát izé, anyukád  mert nem bírok beszélni. Végül átadta a hívást az E.-i mentésirányításnak, ahol újra kezdhettem elölről. Ott viszont vérprofik voltak, nem húzták az időt, pár kérdés, a lényeges dolgokról, és máris indították a kocsit. Addigra már az őrült nagy fájdalom sugárzott a kulcscsontomba, a vállaimba.

Ember megérkezett, mire hazaért - aznap pont kocsival ment el - a mentők is jöttek mögötte, talán valami öt perc alatt itt voltak, hát kérem, a párhuzamos utcában van a mentőállomás :D

Szerencsém volt, hogy a mentésirányítás úgy gondolta, hogy tényleg nagy a baj, rohamkocsi jött oxikológus orvossal. Azonnal beraktak a mentőbe, a mentőápoló már rakta is rám a tappancsokat, EKG. Elkészült, orvos be, hát kérem, azonnali szívkatéterezésre van szükség, helikopteres mentéssel, vállalom-e a repülést. Alternatíva? - kérdeztem. Hát elindulhatunk rohamkocsival Miskolcra, de nem biztos, hogy maga is odaér élve, hátsó fali infarktusra gyanakszom, de azonnal csináljuk azt az EKG-t, amit elektronikusan átküldünk a koronária-őrzőbe, és majd meglátjuk. Hátizé...
Orvos ki, ápoló be, EKG elkészült. Közben marék gyógyszer, vénát szúrt, branül be, morfium csöpög, monitor fel, oxigén.
Orvos vissza, bejön a vonalban Miskolc, diagnózis helyes, vállalja-e a beteg a repülést? Igen, vállalja. Oké, indítjuk a helikoptert.
Hát igen látványos műsor volt, kertvárosi utca, utólagos rekonstrukciók szerint majd fél órát állt a rohammentő a ház előtt, szegény Ember, azt se tudta mi van, csak várakozott a mentő mellett. Végül kértem, ha lehet, jöjjön be, tudjak vele két szót beszélni. De hát nekem kell dönteni, hogy repülök-e vagy nem. Velünk nem jöhet, csak úgy, hogy vissza nem hozzák.
Inkább maradjon, nagyobb segítség, ha utánam jön majd, ha túléltem. Ha nem, akkor már úgyis mindegy.

Azt a profizmust, emberséget, amit én a fiúktól kaptam, soha nem tudom megszolgálni. Profik voltak, hatalmas nagy empátiával, emberséggel. Végül az orvostól kaptam a jó tanácsot, hogy bármi beavatkozást kínálnak, fogadjam el Miskolcon, profi csapat van, ne aggódjak.
Kimentünk az Apollo reptérre, picit vártunk, míg a helikopter megjött, még a rohammentőben átszerelték a helikopter monitorát, odakinn viharos szél volt. Átvett a másik csapat, beraktak a helikopterbe, kaptam egy fülest, hogy ne zavarjon a zaj, és repültünk. Az élmény része kimaradt, totálisan ki volt üresedve a fejem, nem aggódtam, nem féltem. Csak voltam. Léteztem. Éltem.
Leszálltunk valahol, egy kórház tetején, be egy másik mentőbe, a helikopteres fiúk jöttek velem, amíg lepakoltak a koronária-őrzőbe, átadtak, addig tudtam telefonálni Embernek, hogy megérkeztem Miskolcra és azonnal visznek a műtőbe. A rohammentősök nem igazán foglalkoztak azzal, hogy őt tájékoztassák, volt fontosabb dolguk is :D

Végül, 3,5 órával az első tünetek után már a katéterezésen is túl voltam, már csak a még majd 24 óra mozdulatlan fekvés várt rám. De éltem, és túléltem.

Élmény volt látni a műtőben, ahogy a katéterrel behelyezik a stentet, ahogy a kontrasztanyagot befecskendezve kirajzolódik a dobogó szívemben az adott érhálózat.

Végül két nap után áthelyeztek a honos kórház kardiológiájára, ott hat nap után annyira jól voltam, hogy két hete hazaengedtek. Most még itthon lábadozok, iszonyú gyenge vagyok, halvány árnyéka csak önmagamnak. Hamarosan elvonulok Mátraházára, három hetes rabosítás következik, a rehabilitáció.

De élek, mert mázlim volt.

Marha nagy mázlim volt, mert felismertem, hogy nagy a baj. Mázlim volt, mert a mentésirányítás úgy gondolta, hogy rohammentő kell, és orvos. Mázlim volt, hogy volt szabad kocsi és csapat. Mázlim volt, hogy azonnal felismerte az orvos, vérprofi volt, hogy egy ilyen nehezen diagnosztizálható infarktusom van, amibe tíz betegből kilenc általában belehal. Mázlim volt, hogy volt szabad mentőhelikopter, és a viharos szél ellenére még éppen tudtunk repülni, és le sem zuhantunk :D. Végül mázlim volt, hogy volt szabad műtő, és orvos.
Szóval mázlista vagyok, maxi gázon, mert túléltem.

Éveken keresztül mindig munkát kértem az Istentől, Sorstól, Univerzumtól - mindenki helyettesítse be, a számára elfogadhatóval - és kaptam is annyit, hogy majdnem beledöglöttem.

Én bolond, hogy nem egy zsák pénzt kértem :(

Tehát a kerekhasú 2015-re - by Moni - kívánok jó egészséget, anyagi jólétet, megvalósult álmokban- vágyakban gazdag boldog új évet, és persze, mindenkinek egy dúsgazdag amerikai nagybácsit, aki rátok hagyja a vagyonát, vagy egy lottó ötöst, természetesen csak azután, miután én megnyertem a magam zsák pénzét, mivel amerikai nagybácsink a tudomásunk szerint nincsen :D

2015. január 17., szombat

Magaslati levegő


Még egy hétig rabosítva vagyok Mátraházán, de hétvégére jó magaviseletért  eredmények okán eltávot kaptam és hoztam nektek pár képet és egy kis cukiságot, hogy addig se unatkozzatok és ne hiányoljátok a bejegyzéseimet.

                                                         
                                                         Ez csak a negyede az épületnek...


                                                            Kicsit más szögből...


                                                             Kicsit közelebbről...



                                                              Igazgatási épület...


                                                                          Park...


                                                                      Diókunyerálás...


                                                                      Motkány :D



                                                                   Park másik oldala...


                                                                        Szobatársammal...

                   És hogy még fokozzam a cukiságot, kaptok egy rövid videót is :D


video

Vigyázzatok magatokra, jövő hétvégén, ha Isten és a főorvos is úgy akarja, jövök :D