2015. január 30., péntek

Mázli





Nekünk a páratlan évek a jók.
Minden páros évben nehéz idők voltak, a jó dolgok mindig páratlan évben jöttek.

Még december elején pont meditáltam, hogy hogyhogy még nincs szar a palacsintában. Nem volt egy kiemelkedően jó év, csak úgy tessék-lássék elment szódával, de a nagy bajok elkerültek.

Egy keddi nap volt, éjszakás műszak után, már teljesen be voltam sózva az Advent kapcsán, terveim voltak. Felébredtem, a szokásos kávé, reggeli pizsamás tenge-lenge, elindult a nap, én is az állataim felé. Miközben nyomtam a reggeli rutint, olyan rossz volt a nyakam, mintha elfeküdtem volna. Kicsit rövidebbre fogtam a reggeliztetést, iparkodtam befelé.
Begyújtottam az  sparhertembe, ha már hétvégén ideért a fa, amúgy is imádom, olyan finom melege van, mint a gáznak sohasem.

Már nem is annyira a nyakam volt rossz, hanem mintha becsípődött volna a gerincem, valahol a lapockám-vállam magasságában. Egyre fokozódott a fájdalom, jaj valaki segítsen, roppantson ki, jaj-jaj. Egyre rosszabb lett, próbáltam megtalálni a pozíciót, amiben kevésbé fáj, de az Istennek se sikerült. Bementem a hálóba, hátha a jó matracomon  menni fog. Nem ment, egyre rosszabb lett, a telefonom is kint hagytam a nappaliban. Elindultam kifelé, de már csak a fürdőig jutottam, ott rám tört a rosszullét, valameddig dekkoltam ott, vert a hideg veríték, egyre rosszabbul éreztem magam.
Hullámokban jött, minden hullám után volt valamennyi idő, ami kicsit könnyebb volt, mintha szültem volna, komolyan, de minden szünet után erősebben tört rám a fájdalom.
Másfél óra múlva, mikor már éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok, hívtam Embert, gyere, nagyon-nagyon rosszul vagyok. Indulok, -válaszolta.
Anyám, annyira rosszul vagyok! Eltelt egy kis idő, aztán valahonnan, az agyam hátsó részéből elindult egy gondolat, hogy ha én most nem hívom fel a 112-t, elpatkolok, mire Ember hazaér a város túlsó végéből...

Nem ismerem a protokollt, de érzésem szerint mindannak, amit a 112 elindulása kapcsán ígértek, semmi értelme nincs, nem volt a helyzet magaslatán az új, egységes segélyhívó rendszer. Adminisztratív kérdéseket tettek fel, ami, úgy éreztem, az akkori állapotomban tök fölösleges időhúzás. Akkorra már olyan gyenge voltam, hogy a telefont kihangosítva, az ölembe ejtve beszéltem, iszonyú halkan és nagy szünetekkel. Rá is kérdezett az operátor, hogy miért hallgat a néni? Hát izé, anyukád  mert nem bírok beszélni. Végül átadta a hívást az E.-i mentésirányításnak, ahol újra kezdhettem elölről. Ott viszont vérprofik voltak, nem húzták az időt, pár kérdés, a lényeges dolgokról, és máris indították a kocsit. Addigra már az őrült nagy fájdalom sugárzott a kulcscsontomba, a vállaimba.

Ember megérkezett, mire hazaért - aznap pont kocsival ment el - a mentők is jöttek mögötte, talán valami öt perc alatt itt voltak, hát kérem, a párhuzamos utcában van a mentőállomás :D

Szerencsém volt, hogy a mentésirányítás úgy gondolta, hogy tényleg nagy a baj, rohamkocsi jött oxikológus orvossal. Azonnal beraktak a mentőbe, a mentőápoló már rakta is rám a tappancsokat, EKG. Elkészült, orvos be, hát kérem, azonnali szívkatéterezésre van szükség, helikopteres mentéssel, vállalom-e a repülést. Alternatíva? - kérdeztem. Hát elindulhatunk rohamkocsival Miskolcra, de nem biztos, hogy maga is odaér élve, hátsó fali infarktusra gyanakszom, de azonnal csináljuk azt az EKG-t, amit elektronikusan átküldünk a koronária-őrzőbe, és majd meglátjuk. Hátizé...
Orvos ki, ápoló be, EKG elkészült. Közben marék gyógyszer, vénát szúrt, branül be, morfium csöpög, monitor fel, oxigén.
Orvos vissza, bejön a vonalban Miskolc, diagnózis helyes, vállalja-e a beteg a repülést? Igen, vállalja. Oké, indítjuk a helikoptert.
Hát igen látványos műsor volt, kertvárosi utca, utólagos rekonstrukciók szerint majd fél órát állt a rohammentő a ház előtt, szegény Ember, azt se tudta mi van, csak várakozott a mentő mellett. Végül kértem, ha lehet, jöjjön be, tudjak vele két szót beszélni. De hát nekem kell dönteni, hogy repülök-e vagy nem. Velünk nem jöhet, csak úgy, hogy vissza nem hozzák.
Inkább maradjon, nagyobb segítség, ha utánam jön majd, ha túléltem. Ha nem, akkor már úgyis mindegy.

Azt a profizmust, emberséget, amit én a fiúktól kaptam, soha nem tudom megszolgálni. Profik voltak, hatalmas nagy empátiával, emberséggel. Végül az orvostól kaptam a jó tanácsot, hogy bármi beavatkozást kínálnak, fogadjam el Miskolcon, profi csapat van, ne aggódjak.
Kimentünk az Apollo reptérre, picit vártunk, míg a helikopter megjött, még a rohammentőben átszerelték a helikopter monitorát, odakinn viharos szél volt. Átvett a másik csapat, beraktak a helikopterbe, kaptam egy fülest, hogy ne zavarjon a zaj, és repültünk. Az élmény része kimaradt, totálisan ki volt üresedve a fejem, nem aggódtam, nem féltem. Csak voltam. Léteztem. Éltem.
Leszálltunk valahol, egy kórház tetején, be egy másik mentőbe, a helikopteres fiúk jöttek velem, amíg lepakoltak a koronária-őrzőbe, átadtak, addig tudtam telefonálni Embernek, hogy megérkeztem Miskolcra és azonnal visznek a műtőbe. A rohammentősök nem igazán foglalkoztak azzal, hogy őt tájékoztassák, volt fontosabb dolguk is :D

Végül, 3,5 órával az első tünetek után már a katéterezésen is túl voltam, már csak a még majd 24 óra mozdulatlan fekvés várt rám. De éltem, és túléltem.

Élmény volt látni a műtőben, ahogy a katéterrel behelyezik a stentet, ahogy a kontrasztanyagot befecskendezve kirajzolódik a dobogó szívemben az adott érhálózat.

Végül két nap után áthelyeztek a honos kórház kardiológiájára, ott hat nap után annyira jól voltam, hogy két hete hazaengedtek. Most még itthon lábadozok, iszonyú gyenge vagyok, halvány árnyéka csak önmagamnak. Hamarosan elvonulok Mátraházára, három hetes rabosítás következik, a rehabilitáció.

De élek, mert mázlim volt.

Marha nagy mázlim volt, mert felismertem, hogy nagy a baj. Mázlim volt, mert a mentésirányítás úgy gondolta, hogy rohammentő kell, és orvos. Mázlim volt, hogy volt szabad kocsi és csapat. Mázlim volt, hogy azonnal felismerte az orvos, vérprofi volt, hogy egy ilyen nehezen diagnosztizálható infarktusom van, amibe tíz betegből kilenc általában belehal. Mázlim volt, hogy volt szabad mentőhelikopter, és a viharos szél ellenére még éppen tudtunk repülni, és le sem zuhantunk :D. Végül mázlim volt, hogy volt szabad műtő, és orvos.
Szóval mázlista vagyok, maxi gázon, mert túléltem.

Éveken keresztül mindig munkát kértem az Istentől, Sorstól, Univerzumtól - mindenki helyettesítse be, a számára elfogadhatóval - és kaptam is annyit, hogy majdnem beledöglöttem.

Én bolond, hogy nem egy zsák pénzt kértem :(

Tehát a kerekhasú 2015-re - by Moni - kívánok jó egészséget, anyagi jólétet, megvalósult álmokban- vágyakban gazdag boldog új évet, és persze, mindenkinek egy dúsgazdag amerikai nagybácsit, aki rátok hagyja a vagyonát, vagy egy lottó ötöst, természetesen csak azután, miután én megnyertem a magam zsák pénzét, mivel amerikai nagybácsink a tudomásunk szerint nincsen :D

9 megjegyzés:

Lizi írta...

Fúúúú, olyan régen olvastam blogokat, és az első a Tied, amire kattintottam....mert nekünk a kutyánk Mázli.....van miért hálát adnod...drukkolok, hogy hamar felépülj!

Fernel írta...

Köszi Lizi, a drukkokat, haladok :D
Hát ugye, kinek mi a Mázli :D

Juhmeli írta...

Nagyon félelmetes, a történeted. Minden nap eszembe jut. Milyen kicsin, és mégis milyen sokon is múlnak dolgok. És, hogy a villám bárkibe becsaphat... Remélem nyugiban gyógyulsz, mindjárt itt a tavasz.:)

Fernel írta...

Nem az volt a célom, hogy rémisztgessek, inkább a megosztás, hogy lám, van ilyen is, és hogy tényleg, velem is, vele is, bárkivel is előfordulhat egy ilyen.
Most valamiért nem várom a tavaszt :( Inkább az a gyíkom, hogy nem tudom, merjem-e csinálni? Habár, az elmúlt időszak leletei alapján viharos gyorsasággal gyógyulok, csak úgy érzem, semmi nem lesz már ugyanolyan, mint volt. Aztán meglássuk, lehet, jobb lesz, mint újkorában :D :D

Fernel írta...

Ja, Meli, és még valami, - de lehet, erről inkább írok majd egy posztot - hogy nekem, bár elég tájékozott voltam eddig is, családi érintettség okán infarktus terén, eszembe nem jutott akkor, hogy infarktusom van. És ezért is fontos beszélni róla, ha egy embernek is eszébe jut az én történetem, kritikus helyzetben, sokat érhet.

kisrumpf írta...

Jézusmária, Fernel... Mostanában nem olvasok senkit, folyamatos időzavar, mondhatni, teljes hírzárlat...de most - egy náthának köszönhetően - megtagadtam a melót, gondoltam, olvasgatok... erre ez...! A hideg kirázott, nagyon félek ettől. Nagyon örülök, hogy túl vagy rajta, s felépülőben... Hú. Nem is tudom, mit mondjak, de ijesztő volt. Maradéktalan felépülést!

Fernel írta...

Moni, köszönöm, a legjobb úton vagyok a teljes felépülés felé :D
Rémisztőnek tűnik, de nem annyira az, minden jó, ha a vége jó. Pont pénteken voltam a féléves kontrollon és az ultrahang szerint mintha nem is lett volna. Igencsak mázlista vagyok.
Csak kell beszélni róla, és akinél több rizikófaktor fennáll, az igyekezzen védeni a szívét, kezeltetni az esetleges mellékbetegségeit.
Én ugyan világ életemben normális, vagy inkább alacsony vérnyomással éltem, de dohányzom és utoljára elég magas volt a koleszterinszintem. Valamint a menopauzáig a hormonok úgymond védik a nőket, utána ez megszűnik, és erre is figyelni kell a változókor után nekünk, nőknek.
Szóval, évente egy alapos kivizsgálás nem árt, főleg, ha ez a félelmed.

kisrumpf írta...

Köszönöm! Amúgy minden rendben, rizikófaktor nincs, csak az aggodalom, hogy mi van, ha egyszer valami bajom lesz és itthon vagyok egyedül... Régebben írtam az agybajomat, amiről kiderült, hogy csak migrén okozta, tünet volt, de hiába, azóta is félek, hogy mi lesz ha jön még egy ilyen... Befelé figyelés stb. Plusz nagyit stroke vitte el... Mindegy, a kivizsgálás meglesz, találtam egy jófej dokinőt... S még egyszer: Nagyon örülök, hogy minden rendben.

4Gyerek írta...

Basszus.....ezt most olvasva, az azóta történtekkel egyetemben (miszerint ritka szuperül vetted az akadályokat) is borzadály.
Hálisten egy talpraesett valaki vagy, akit odafönn nagyon szeretnek. És akivel a fentieknek még tervük van. Másképp ennyi mázlit egy rakáson......tényleg mázli a mázlimodik hatványon.
Örvendek a pozitív soraidnak :)