terápia

Van nekem egy barátnőm. Valami csoda.
Ha az első randevúja jól sikerül, akár a lánya is lehetnék.
A legidősebb fia 3 évvel fiatalabb tőlem. A kicsi 21 éves.

Gergő a hatodik hónap végén született, Ica majdnem meghalt a műtőasztalon. Hónapokig rettegtek, hogy megmarad-e Gergő. Szerencsére, megmaradt. Csak az Achilles inak nem fejlődtek ki teljesen, sok év Pető Intézet, és megszámlálhatatlan műtét után, él, virul, dolgozik. Tolókocsival képes közlekedni. Otthon, a lakásban néhány lépést. Icának nem lehetett több gyereke.

Amikor mi megismerkedtünk, Zsebi akkor volt 3 éves. Gergő négy.
Többször jártunk náluk, és Zsebi majd egy év után vette észre, hogy Gergő nem úgy jár, ahogy a többi gyerek. Elmagyaráztuk, megértette. Sokat kapott Gergőtől. Megtanult úgy tekinteni egy sérült emberre, hogy nem szánakozott rajta. Az embert látta benne. Soha nem volt kérdés számára a fogyatékosság, nem volt előítélete a sérült emberekkel szemben. Megtanult úgy viselkedni, hogy érdemben segíteni tudjon, ha szükséges. Szerintem mindenkinek kijárna egy ilyen ismerős. Hogy megtanuljuk kezelni azt, ami más. Nem jobb, rosszabb. Más. Valamint megtanuljuk elfogadni a megváltoztathatatlant.

Sokat tanultam én is Icától.
Mást a földhöz vágott volna egy ilyen helyzet. Őt nem. Bizonyára voltak álmatlan éjszakái. Bizonyára sírt. Amíg tartottak a könnyei.
Aztán megrázta magát. És elkezdte a talpra állást. Amíg volt remény bármi változásra, állapot javításra, fejlesztésre addig mentek. Vállalták a rengeteg fájdalmat, gyógytornát, masszírozást. Éveket Budapesten, a Pető Intézetben. Tudta, hogy Gergő nem fog soha járni, szaladni. De elfogadta a helyzetet, soha nem panaszkodott. Kihozta a helyzetből a legjobbat.

Végzettségét tekintve ápolónő. Gergő születéséig a városi öregotthonban dolgozott. Amikor a Pető Intézetben már nem tudtak több csodát tenni, Gergő hazakerült, és a helyi Gyerekváros konduktív osztályára került. Ica hozta, vitte, végig csinálta a napi rutint, megalakította a Mozgássérült Gyermekek Szüleinek Egyesületét. Kilincselt, vigasztalt, példát mutatott, nem siránkozott. Nyári tábort szervezett. Forrást koldult össze hozzá. Pályázatot írt.

Akkoriban még nem voltak az állami gondozottak lakóotthonokban,mint mostanában. Akkoriban, kb 15 éve csak nagy állami intézetek voltak. Amíg Gergőre várt, a foglalkozás ideje alatt, addig átment a csecsemő osztályra. Kicserélt egy pelenkát, megsimogatott egy buksit, megetetett egy gyereket. Csak úgy. Mert szánta őket. Mert a gyárban nem volt kapacitás egyesével foglalkozni, szeretni a gyerekeket. Mert három éves korukig, mind ott voltak, akik ott voltak, mind sérültek voltak. A sérült gyereket nem vállalták a nevelőszülők, a sérült gyerekeket nem fogadták örökbe.

Aztán egyszer az intézet vezetője megkérdezte, miért csinálja? Elmondta.
Mert a saját gyereke is sérült. Hogy soha többé nem lehet gyereke. Mert szereti a gyerekeket. Hogy sajnálja azokat, akik nem kapnak esélyt. Hogy ha ő nem éli túl a szülést, a sajátja is itt lehetne, ugyanilyen állapotban.

A vezető megkérdezte, miért nem visz haza egy gyereket?

Végülis miért ne? Hazament. Megbeszélték.

Másnap szólt a vezetőnek. Szeretne hazavinni egy gyereket. Egy sérült gyereket.

Egy. Zsozsó. Három éves volt. Születéskor agyvérzést kapott, féloldala erőtlen, bénult. Néhány hónapos korában a szülei magára hagyták. Napok múlva a szomszédok hívtak rendőrt a gyereksírás hallatán. Így került intézetbe.
Nem beszélt, nem volt szobatiszta, nem tudott önállóan enni.

Fél év intenzív szeretet és odafigyelés után szobatiszta volt, kommunikált, igaz, enni nem evett, hanem zabált. Volt elég étel, volt idő, megvárták, amíg jóllakik.
Most, 18 éves lesz. Örökre velük marad. Szeretné a nevüket felvenni. Ő Ica negyedik fia.

Kettő. Egyszer a Gyerekváros vezetője szólt, hogy lenne egy gyerek. Anyuka elhagyta apukát, négy gyerekkel, nincs téli tüzelő, apuka TBC-s lett, kórház, a gyerekek ne kerüljenek be az állami rendszerbe, nem-e venné magához az egyiket? Ő volt Jacobs- egy kávéreklám után szabadon:o)) Néhány év nevelés után, örökbe fogadták Svájcba.

No eddig csupa fiú. Hogy kellene egy lány is!

Három. Bea. Volt egy helyi szinten nagy port felvert ügy, apuka éhségsztrájkolt, gyerekelhelyezési per, sajtóhírverés, nem igazán követtem nyomon. Egyszer csak, amikor mentem hozzá, egy kislány volt náluk. Beatrix. Öt éves. Fél szemére vak. Hosszú, tömött haja a derekáig ért. Levágták. Tetves volt. Szülei különváltak, gondoskodni egyik sem tudott róla. Hiába éhségsztrájkolt apuka. Okos. Ügyes. Szép. Öröm Icának, akit Mamának hív. Kiváló bizonyítványa van. A kedvencem. Az én fő segédem, mióta Zsebi csak vendég itthon, azóta kicsit az én lányom is. Szeret itt lenni. Mert itt olyan jó csend van.:o)))Gitártanárhoz jár. Talán állatorvos lesz. Vagy óvónő.
Bea most 13 éves.

Négy. Egy éjszakai pillangónak újabb gyereke született. Amikor dolgozni ment a hármasra, egy falubeli néni vigyázott a kicsire. Egyik alkalommal a leány úgy gondolta, elég, ha betolja a kapun belül a babakocsit, a néni majd gondját viseli Dávidnak. A néni aznap a lányához utazott, csak egy hét múlva tért haza kis falujába. Akkor hallotta a jegyzőtől, hogy micsoda kalamajkába keveredett is ő. Pihe-puha kezű, szőke fürtös két éves. Csak két évig él velük, anyuka visszakapta nevelésre.

Öt. Bianka. Nem illik rá a neve. Súlyos immunhiányos betegséggel született. A hasonló betegségben szenvedők általában nem érik meg a felnőttkort. Folyamatos gyógykezelés alatt áll. Havonta Budapesti kontroll. Egy hátizsák gyógyszer. Mióta itt van, betegsége jól kézben tartott, remisszióban van. 15 éves. A legutóbbi láthatáson nevelőapa számon kérte, mikor lesz az esküvő, anyád már ennyi idősen szült.

Hat. Norbi. Enyhe értelmi fogyatékos. Rendezetlen családi viszonyok miatt a gyermekvédelem kiemeli a családból. Nehezen találja a helyét. Időközben apja meghal. Marad. Iskoláival nehezen boldogul. Nyári szünetben korrepetálásra van szükség. Négy tantárgyból bukás. Magántanár. Lecketanulás. Átment. Következő évfolyamba léphet. Apró dolgokkal meg lehet bízni. Ösztönösen fél mindentől, ami ismeretlen. A lányok kinevetik.

Úgy élnek, ahogy egy átlag család...
Mindenkinek van feladata. És születésnapja. És ballagása. Nyaralása. Karácsonya. Amikor valamelyik beteg, virraszt felette.

A ház állandóan tele. Hangos. Élet. Vasárnapi ebéd két turnusban, szigorúan két kiló hús, ha mindenki itt van. Négy saját unoka, 1 készen kapott.


Anya.
Nevelőanya. Mama. Ica néni.
Nagymama.
Anyaoroszlán.
Barát.

Az ajtaja mindig nyitva áll. Segít, amiben tud. A szívébe az egész világ belefér.

Néhány éve polgárőr is. Most éppen nevelőszülőkkel szervezi a jótékonysági bált, együttműködési programban vesz részt, külföldi nevelőszülőket vár látogatásra, tapasztalatcserére.

Az élet neki sem könnyű. Inkább nehéz. A mai viszonyok között emberfeletti erőfeszítéseket tesz, hogy minden nap enni tudjon adni népes családjának. A négy gyerek nevelése nem minősül munkaviszonynak. Ha jól tudom, a TB-t is maga után fizeti. Nem a pénzért teszi. Hanem azért,mert ezek a gyerekek úgy nőnek fel, hogy megtapasztalják, hogy milyen a valódi világ. Milyen egy család. Hogy semmi nincs ingyen, mindenért meg kell dolgozni. Hogy lehet szeretni. Odafigyelni. Gondoskodni. Esélyt kapnak. Egy jobb életre. Mintát. Derűsen. Okosan.

Minden fortély birtokában van. Könnyű nekem, mert van nekem. Mindig kapható egy kis kalákára. Ha ő szerez valamit, megosztja velem. Ha én, akkor vele. Téptünk már fácánt, vadkacsát részibe, főztünk szilvalekvárt üstben, évente visít legalább egyszer, de inkább kétszer a malac. Erdő- mező asztalt terít nekünk. Együtt. Ki miben jobb.



És ma házi húzott rétest sütöttünk együtt, mert tegnap valahogy szóba jött, hogy én még olyant soha nem csináltam.

Tökös-mákos. Túrós. Meggyes. Krumplis.

Anyám helyett anyám.

Példakép.

Nincs publicitása. Akik ismerik, azoknak is hétköznapi. Vagy csak részleteket látnak belőle.

Drága barátnőm!


Köszönöm!