2010. február 7., vasárnap

Az enyém, én kapartam magamnak!





Zűrős hetek vannak mögöttem. Próbálom rendezni soraimat, több-kevesebb, inkább kevesebb sikerrel.
Lassan meg kellene találni a megfelelő helyet, kicsit olyan, mintha a saját otthonomat keresném. Mindnek van valami gyíkja. Pffffffff.
Kicsit belesüppedtem az önsajnálatba, sötét van, és hideg, már unom a hóesést is. Pedig lassan ki kellene rángatnom magam, mondjuk a hajamnál fogva:o)

Kell valami értelmes elfoglaltság, kezdem érezni azt, hogy ez már nem pihenés, hanem tespedés. A házi tündérkedés lassan már nem pálya, a célközönség visszautazott Debrecenbe, elindult az új félév. Hiányzik na! Pedig csak 4 órája integetett a vonatról.

A nyakli kamasz is már egyre nehezebben viseli a telet, most, hogy ilyen sok hó van, ritkán tudom elvinni sétálni, emiatt, ha mégis elindulunk, iszonyatosan rosszul viselkedik, rángat, rohanna, felugrál. Minél ritkábban megyünk, annál izgágább, emiatt már nem akarok ilyen időben elindulni vele, és a kutya a saját farkába harap. Marad az udvaron való játék.

7 megjegyzés:

Emőke írta...

Tudom, milyen érzés!! (Majdnem 8 hónapig voltam táppénzen, az utolsó hónapok nagyon így teltek...)

Nekem ezek segítettek (minél több, annál jobb):

1. Rendszeres mozgás. Nem, nem otthon, mert azt is csak elbliccelem. Szigorúan beiratkozni valahová, ami fizetős, mert ott már sajnálnám a kárba veszett pénzt, ezért eljárok rendszeresen.

2. Tanulás. Valami új, ami érdekel, és eddig még nem volt rá időm (vagy éppen: túl sok időm volt, és mégsem tanultam...). Festés, nyelv, könyvelés vagy fogathajtás :-) Nekem ez most a főiskola, sok-sok svéd- és angolórával, országismerettel. Hihetetlen jó megint diáknak lenni...és a jó társaság sem mellékes!!

3. Lakberendezés, ill. annak tervezgetése. Ezt mondjuk egyéne válogatja, én _imádok_ belefeledkezni a témába és fejben ezerszer áttervezni a lakást, új színeket álmodni a falakra (na nem csak öncélúan, ténylegesen felújítunk, kis lépésről lépésre). A legutóbbi örömöm az élénk türkizre festett fürdőszobánk, amit egyszerűen imádok, energiát kapok tőle. Ha kicsit is érdekel a téma, kukkants be ide, ötletek tömkelegét találod: http://www.desiretoinspire.net/

4. Írás!! Nálam a blogírás is terápiás hatásúnak bizonyult, egy-egy bejegyzés után jóleső érzés töltött el: valami, amit megcsináltam, befejeztem.

5. A napirend megtervezése, mondjuk előző este, minél pontosabban és részletesebben (de pihenőidő és szórakozás betervezésével). Különben csak "elmegy" a nap, és a végén haszontalannak érzem magamat. Ha munkát is kell(ene) keresni, azt is tervezd be, lépésről lépésre (pl. önéletrajz felfrissítése: 2 óra, állásportálok végigböngészése 1,5 óra, stb.)

Na, mit gondolsz?...

Fernel írta...

Emőke! Beletrafáltál!

Tudom, hogy mi segítene, csak olyan könnyű elmerülni a nyomoromba:o))

Olvastalak, és csodálkoztam, hogy bírod az iramot! Amúgy én is ilyen pörgős vagyok, szeretem, ha van cél, akkor jó hátradőlni és összedörzsölni a kezünket. A jól végzett munka öröme, ugye. Most a blog nekem is ilyen terápia féle, sok minden van bennem, csak még nem tudom pontosan, mi lesz az én utam, a stílusom, látod, nincs egység a gondolataimban, keresem magam, öntöm ide össze- vissza. De majd megpróbálom összeszedni a lényeget és megpróbálom egy postban leírni.

Emőke írta...

Igen, az első lépés a legnehezebb...de utána már egyre könnyebb, szerencsére!! :-)

Én nagyon jól bírom a tempót, sőt: egyre jobban. Mivel nagyon érdekelnek a dolgok, amikkel mostanában foglalkozom, nagy örömöt szereznek, sok energiát adnak. Ez a fontos: csak olyan dologgal foglalkozni (akár hivatásszerűen, akár a szabadidődben), ami _igazán_ érdekel. Sajnos a saját káromon tanultam meg, hogy a "jaj-de-jó-munka" (pontosabban: ami mások szerint az, és nem szerintem) nagyon elszívja az ember energiáit...és nem adja.

Viszont az örömmel végzett munka szinte gyerekjáték (és nem is igazán munka). Ez az igazán profi színészek, filmrendezők, énekesek, tudósok, feltalálók, stb. titka...hogy nem a pénzért csinálják, hanem az élvezetért. Talán még ingyen is csinálnák!!

Fernel írta...

Tudom miről beszélsz, volt benne részem. Mármint a munka része volt jó. Csak valahogy a kapcsolataim, a kommunikációm nem okés, valahogy mindig keserű szájízzel konstatáltam, hogy itt biza piszok kihasználás folyik.

Sokat kerestem magamban, hogy mi miatt nem működik társas része a dolognak, miközben iszonyatos módon vágyom az elismerésre, a megfelelésre. Aztán mindig rájövök, hogy nem vagyok a helyemen. Van valami olyan érzésem, hogy van bennem valami, valami, ami egyedi, ami nagy, ami jó. Csak nem tudom, mi. Mintha a Marianna árok mélyén lenne, és nem jutok le olyan mélyre.

Ez az életem nagy tragédiája, hogy nagyon ritkán találok olyan milliőt, ahol olyan emberek vannak akik hozzám hasonlók. Ha meg találok, akkor egy idő után, új főnök, új kolléga jön, akinek a nyelve hosszabb, az érvényesül, aztán valahogy elromlik minden. És újra kisebbségbe kerülnek a normális emberek. Sokáig azt hittem, hogy a tények, az eredmények beszélnek, lecsiszoltam a modorom túlzó sarkainak nagy részét, próbáltam simulékonyabb lenni. Ó, Nagy Idealizmus.

Igen, én most decemberben álltam fel egy ilyen "jaj- de- jó- munka" székéből.

Öreg vagyok már bohócnak.

Emőke írta...

Szia :-)

Ez egy kedvenc oldalam, talán találsz te is neked szólót az idézetek között:

http://idezet.wordpress.com/category/emberi-termeszet/

(Illetve a teljes gyűjtemény itt: http://idezet.wordpress.com )

Emőke

Emőke írta...

Na mégis idemásolok pár kedvencet...ahogy eredetileg is akartam:

“Az egyik legnagyobb kihívás bárkinek az életében, hogy megtanulja, hogyan értelmezze a ‘kudarcot’. Hogyan foglalkozzunk az élet ‘vereségeivel’, és mit tartsunk olyan oknak, amely a sorsunkat alakítja. Emlékeznünk kell arra, hogy csaknem bármi másnál jobban alakítja az életünket az, hogy hogyan kezeljük a csapásokat és a kihívásokat.” (Anthony Robbins)

“A pozitív gondolkodás azt jelenti, hogy felismerem: minden ami van, engem szolgál, és nekem segít még akkor is, ha kifejezetten kellemetlen vagy fájdalmas. Ennél fogva minden jó, úgynevezett negatív nem is létezik, csupán olyan kellemetlen jóról beszélhetünk, amelynek bekövetkeztét én tettem szükségessé.” (Kurt Tepperwein)

“Ha úgy vesszük az embereket, amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket. Ha úgy kezeljük öket, mintha azok lennének, akiknek kellene lenniük, akkor segítjük őket azzá válni, akivé válni képesek.” (Johann Wolfgang Goethe)

“Aki nem hisz abban, hogy mennyi jó ember van, az kezdjen el valami jót tenni, és meglátja, milyen sokan oda állnak mellé.” (Böjte Csaba)

“Az emberekkel való foglalkozás nagyon hasonlít az aranymosásra. Nem a piszkot keresed, hanem az aranyat.” (Andrew Carnegie)

“Amikor a változás szelei fújnak, a kétkedők falakat húznak föl, az optimisták pedig vitorlákat.” (ismeretlen)

kisrumpf írta...

Fernel,amit Emőke írt, azt aláírom. Azok ott fent igen hasznos tanácsok, és működnek. Gyakran éreztem/érzek így, élek át ugyanilyen tespedéses, talán nem annyira önsajnálkozós, de "semmihez-nincs-kedvem" típusú órákat. Pedig aztán volna mit csinálnom! De ahogy írtad, nyafogni (tespedni) könnyebb, mint felállni, s tenni valamit.

Nekem a napirend tervezése baromi (izé, módfelett :-)) sokat segített, egyszerre csak egy napot vegyél tervbe... hihetetlenül jó érzés fogja el az embert a végén, hogy megcsinálta. Mindent vegyél bele, még olyat is, hogy "elmegyek a postára", mert néha még ahhoz is bíztatás kell... s ha megcsináltad, az is eredmény!

Nyafogni könnyű, én is azt csinálom, de hidd el, a végén Te fogod magad rosszul érezni az elpazarolt idő miatt. Nyafogj, de írásban! Hogy később vissza tudd olvasni, milyen butaságok felett gyötrődtél.

Néha hangosan - mintha valakinek elmesélném - monologizálok a konyhában, s nagyon gyakran rájövök: te jó ég, micsoda butaság miatt kesergek?