Mivel a betegségről túl sokat írtam eddig, túl sokat foglalkoztam vele, ebben éltem, ebben léteztem, most lassan ritkulni fognak ezirányú bejegyzéseim!
Ezért mindig az aktuális infúzió sorszáma fog szerepelni, legalább dokumentálva lesz, és évek múlva is tudni fogom, hogy mikor, mi történt.
De!
Jól vagyunk!
A négy héttel ezelőtti infúzióról már írtam, hogy napokon belül jobban volt, és ez kitartott az utolsó hét majdnem végéig.
És már lassan nincs betegségtudata sem!
Újra egészségesnek érzi magát, újra tettre kész, buzog benne az energia.
Hétfőn megvolt a tizennegyedik infúzió, ez már a második a tocilizumabból, és jelentem, igaz a legenda.
Életünk egy nehéz szakasza lezárulni látszik, nyomtalanul nem múlt el, aggódnivaló továbbra is akad, de már nyertünk!
Sokszor gondolatban átpörgetem az elmúlt évet, és mindig megállapítom, hogy szerencsés korban élünk! Mégha nehéz idő is volt, néha reménytelennek is látszott, mégis közel volt a segítség.
Mert már léteznek ilyen gyógyszerek, van lehetőség arra, amire pár éve még nem volt.
Megkapta azt a lehetőséget, hogy újra tevékeny, önálló, teljes életet éljen, hogy a teljes mozgáskorlátozottság réme egy kicsit távolabbra kerüljön. Megkapta a fájdalommentes élet esélyét.
És ezért hálás vagyok, hálás vagyok azoknak a kutatóknak, akik kifejlesztették, hálás vagyok a sokat szidott gyógyszeriparnak, aki üzletet lát benne, és hálás vagyok végül, de sohasem utolsó sorban az orvosainknak, Józsinak, a háziorvosunknak, aki mielőtt tovább adta volna, lefutotta az összes kört, hogy a szakorvos ne húzza az időt felesleges kezelésekkel és az elmúlt évben tartotta bennünk a lelket jó barátsággal, empátiával, Berecki doktor úrnak, aki azonnal diagnosztizálta, és azonnal intézkedett a kórházba kerülésről, főorvos asszonynak, aki azonnal fogadta és helyet csinált az osztályon, tovább gondolva a lehetőségeket.
Hálásak vagyunk kezelőorvosának, Juditkának, aki maximális odafigyeléssel, barátsággal szervezi a kezelést, nagy gonddal még arra is figyel, hogy ne várassa fölöslegesen, rengeteg teendője között észbe tartja azt is, mikor jár le a várakozási idő, hogy Ember egy percet se kelljen várjon az elbocsátó szép üzenetre.
És hálásak vagyunk Jolikának, az infúziós nővérnek, akinek bátorító szavai újra reménységgel töltenek el, akitől még a sokszoros tűszúrás is gyerekjáték, kinek könnyű keze minden alkalommal könnyebbé teszi a kezelést.
Sok feladat áll még előttünk, sok áldozatot meghoztunk, és még hozunk.
Egyelőre munka fronton áll minden, csütörtökön lejár az eddig felhalmozott szabadsága, de a cég még mindig nem nyilatkozott.
Valahogy lesz, most már nem is aggodalmaskodunk, ha a munkahelye az ára, akkor ezt meg kell fizetni.
De fájdalom nélkül élni, mindent megér!
Ha az élet becsuk egy ajtót, az Isten mindig kinyit egy másikat!
Vajas rózsakalács
1 hete
6 megjegyzés:
Nagyon örülök, hogy ilyen jó hírekkel jöttél:) Sajnos, én a tél közeledtével egyre nehezebben viselem a fájdalmat, nem is tudom már, milyen anélkül élni... De a gyógyszerekkel nagyon rossz tapasztalatom van, igyekszem sokat mozogni, egészségesen táplálkozni és sok mindennel elfoglalni magam... Bár lehet, hogy nem ártana egy jó reumatológust találni... Puszi nektek!
Csilla!
Olyan sok mondanivalóm lenne, hogy a kommentbox nem bírná el :D
Keresek mail címet hozzád, és hamarosan írok egy hosszút.
Nagyon örülök a jó híreknek!
Lehet, hogy azért kellett neked most otthon maradnod, és őrangyalod azért nem engedte, hogy munkát találj, hogy a férjeddel tudj minél többet foglalkozni. Hátha most küld egy munkát is...
Nem is tudom mit jobb hallani....hogy jól van az Urad, hogy legalább valami jól működik ebben a kifordított világban, vagy azt, hogy vannak akik észreveszik azt a munkát, ami a mögött van, hogy a beteg jobban érzi magát. Mert sokkal inkább látom azt, hogy a javulást a betegek az erős szervezetüknek köszönik, a romlást meg az egészségügy tehetetlenségével magyarázzák.
Márta!
Én is minden felől csak a panaszáradatot hallom az egészségügy, az orvosok, az ápolószemélyzet címére.
Mélységesen elszomorít, hogy sokaknak van rossz tapasztalata, de ugyanakkor az is mélységesen elszomorít, hogy mennyire egyszerű általánosítani.
Pedig csak emberek dolgoznak ott is, megalázó bérért, iszonyú nehéz körülmények között.
És emberek, ki ilyen, ki olyan. Mint mi magunk!
Azt gondolom, mi, akik betegként jelenünk meg a rendszerben, mi is tehetünk róla, hogy hogyan viszonyulnak hozzánk.
Talán azért is írtam meg a bejegyzést, mert fontosnak tartom, hogy más is megtudja, hogy van ilyen is. Amikor önzetlenül, emberségesen, jó szándékkal, odafigyeléssel fordulnak orvosok, nővérek a betegek felé.
Hivatástudatból!
Hosszan tudnám még folytatni a pozitív tapasztalataim sorát, más osztályokon, más helyeken.
Majd egyszer, talán.
Andi!
Te boszi :D
Megjegyzés küldése