Lazac

Valamikor rengeteget olvastam. Először amit otthon találtam, szüleim szerették a könyveket, áldoztak is rá. Majd Irénke nénit kergettem az őrületbe, amikor már az iskola könyvtárban nem volt olyan könyv, amit nekem a kezembe adhatott volna, mert már mindent olvastam. Aztán jött a felnőtt könyvtár, majd Emberék tiszteletre méltó könyvtára... Az irodalmi ízlésemet valahogy úgy definiálnám, mindenevő vagyok. Válogatás nélkül mindent elolvastam, ami elém került.

Olvastam sci-fit is, és akkoriban olyan abszurd történeteket írtak le, amit soha nem gondoltunk komolyan. Az tudomány akkori állása szerint. Aztán elröpült 30 év, és néha csak kapkodom a fejem, hogy nem csak Jules Verne látott a jövőbe, hanem mindenki más, aki írásra adta a fejét.

Vigyázzatok írók, mit vettek papírra, mert az idő szövedékébe beleszövitek, és gyermekeink, unokáink életében realitássá válik!

Soha nem gondoltam, hogy eljön az az idő, amikor télen tavasz van, nyáron banán érik, tavasz meg egy csütörtöki napra esik.Soha nem gondoltam, hogy az ételünk lesz az, ami nem táplál, hanem megbetegít. Soha nem gondoltam, hogy generációk nőnek úgy fel, hogy nem főznek, nem esznek mást, csak iparilag feldolgozott hulladékot.

Soha nem gondoltam, hogy ilyen érzelmi magányban fog élni az emberek nagy hányada, ahol semmi más nincs, csak a média által megcsócsált és visszaöklendezett értékrend.

Elfelejtettük az előttünk járó generációk tudását, tapasztalatát...Sajnos, az a szomorú megállapításom, hogy civilizációnk önmagát pusztítja. De ezt már sokan leírták és elmondták előttem, sokkal okosabb emberek tőlem. Azonban azt gondolom, tehetünk ellene. Csak úgy kicsiben, otthon. A változtatást magunkon kell kezdeni. Ha mi változtatunk magunkon, akkor a környezetünk is változik velünk. Rajtunk múlik.

Nem tartom magam zöldnek, vagyis a Greenpeace nekem túl szélsőséges, túl harsány, túl radikális. Mondom nekem, és úgy, hogy nem ástam magam bele a témába, csak ritkán nézek híreket, nyomtatott sajtót nem olvasok, marad nekem a net információ forrásnak.

De. Halálra idegesítem magam, hogy az elmúlt évtizedek alatt a globalizáció, első sorban annak is a hátrányai- a kertek alatt belopakodott, most már az autópályán beszáguldott az életünkbe. Vagyis nem a globalizációval van igazából a bajom, hanem ezzel az eszement, pazarló fogyasztói társadalommal.

Halálra idegesítem magam, hogy minden olcsó. Eldobható. Vacak. Ehetetlen. Eltörik. Kireped. Beázik.

Elegem van abból, hogy mindent, ami régen működött, azt már túlhaladottnak minősítünk. Hogy ősanyázunk, ha valaki nem akar konzumidióta lenni. Hogy múmiának nevezünk valakit, aki 60 évesen azt mondja a fiatalabb generációnak, állj, lehet ezt másképp csinálni. Nem kell eldobni, lehet javítani, megóvni, ápolni.

A kapcsolatokat, a házasságot, a családot. Mint ahogy a tárgyainkat is.

Nekem a család a hely, ahol biztonságban vagyok. A hely, ami megvéd, ahol önmagam lehetek. Ahol véd- és dacszövetség ölel át. Ahol a másik nem az ellenség. Ahol a fájdalmamat kisírhatom, senki nem tart gyávának. Ahol a másik fontosabb, mint én. Ahol semmi sincs magától, de mégis minden van, ahol nem jár, de adható. És kapod, mert adsz. Az a hely, ahová nem a bíróság ítélt életfogytiglanra, hanem amit magam választottam. Ahol nem visszatartó rácsok vannak, hanem biztonságot adó határok.

Nekem ez a család.

Ja, a lazac! Hát az majd egy következő bejegyzés lesz.